Elmerengve kinéztem a vonat ablakán és csak néztem.. Amit régen szépnek és sokszínűnek láttam ma már szürke és kopárnak tűnt. Mintha az,hogy őt elvesztettem azt is jelentené,hogy vlmi belőlem is elveszet. Egy darab a lelkemből ami láthatóvá tette a szépet. Míg ő előtte a fákat szilajnak és egészségesnek láttam,most betegnek és korhadónak. A rét régen élettel teli volt,lila illatos virágok és apró álatok lepték el... Mára már a virágok elhervadtak az álatok pedig egymásra vadásztak. Régen az ég türkiz kék volt és fehér pamacs szerű felhők lepték el ma már az ég olajos kéknek tűnt és az apró fehér felhőkből egy nagy sötét paca lett. Már semmit és senkit nem láttam szépnek. Magamat se.. a pillantásom átszökent a szemben levő ülés feletti tükörre es a saját tükörképem bámult vissza rám, kopár kétköznapi barna haj ami a válaimat seperte homlokom közepén egy ránc ami napok óta nem akart eltűnni.. és barna szemek melyek pár nappal ez előtt csillogtak, és az olvasztott tejcsokira emléke